Idyll

Szobánkban heverészve pihenünk.

Az etikett most nem parancs nekünk.

Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,

S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ők is épen játszanak.

Nem látnak ők se most, se hallanak.

Nézzük csak, mit csinál e két hamis.

Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,

Pofozkodik a hím az ágy alatt,

De oly hizelgőn, kérőn, kecsesen...

- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,

Mint megfigyelni a természetet,

Tanulni tőle filozófiát:

Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,

Hozzánk az isten példákkal beszél.

Gyönyörüen dalol a csalogány,

Azért szeretni nem csak ő tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,

Hogy szinte elfáradtunk már bele.

Mit most nekünk a más izlése itt?

Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!

A szemeimmel majd megettelek;

Aztán izenkint harapdáltalak,

És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!

Jó volna tán egy kis keserüség?

Jer kis bolondom, jer hamar, te kis

Cicus, pofozzuk egymást el mi is!