Ifjan haljak meg

Csak azt adná az Isten,

Hogy ifjan haljak el,

Nem már midőn kifáradt,

Elfásult a kebel.

Míg veszteség nem érte

Ifjúi lelkemet,

S a hitnek tengerében

Hajóm a szeretet.

Mert aki kétkedik már,

Hajós a tengeren,

Ki egy-egy árut eldob,

Hogy mentve más legyen.

S egymásután kidobja

Kincsét mind, míg magát

Is puszta csolnakával

Hullámsír fogja át.

Vesszek mint tűzgolyó, mely

Midőn legszebben ég,

Midőn szomszédos éggel,

Akkor hull szerteszét.

S ha lelkem mint a csillag

A síron túl ragyog,

Legyen kinek vesztem fáj,

Ki érettem zokog.

Ne fogyjon, mint a mécses,

Mely elfeledve áll,

Lelkem, míg hamvadozva

Eloltja a halál.

Ha csúszva föld porában

Egy hosszú korszakot,

Veszejté szent zománcát,

Mit Istentől kapott;

Hogy bűn és számolásnak

Mocskával terhesen

Ha látná önmagát a

Hajdan ifjú kebel:

Borzadna önmagától,

S az ítéletnapon

Isten sem ismerné fel,

Hogy képe volt azon.