(IFJÚ, LEÁNY)

Vesszen el a hűség tapodója, törüld ki alakját;

Aki hived, kedveld, aki lemonda, feledd!

Hagyj; ki feledni tanít, maga is tud lenni felejtő.

És soha hű szerető nem lehet, aki felejt.

Ily, későn s egyedűl oh lányka hová viszen útad?

Ód magad, elvesz az éj, s csillagi sorba emel.

Bár tenné, ragyogó lennék, s kék völgyi virágra

Szép harmat gyöngyöt sírna le égi szemem.

Az legalább mikor eljőnék a fátyolos éjjel,

Hívem lenne talán, s visszamosolygna reám.

Oh mért nem vagyok én a völgynek gyenge virága?

Kék ölem a gyönggyel visszamosolygana rád,

S mindaddig szomorúságban kis száron epednék,

Míg hozzám örökös búm nem idézne alá.

Akkor örültömben megszünném lenni virágszál

S téged csillagomat kötne szivemre karom.

Búsnak kellene oh nevetőke Olívia lenned;

Mert minden kedvem vég temetője te vagy.

Oh ne sokald e kis vígságomat ifju, s ne vádolj,

Hogy vigságomban gyász temetődre találsz.

Víg vagyok, és szomorú, mint a sír zsenge tavaszkor.

Künn tavasz éke virít, benn telek árnya borong.

Igy te ha jól értlek, bel lángtól szinte beteg vagy

S ép rózsáid alatt bujdosik a szerelem.

Nincs szerelem többé, s e szív rideg álmait őrzi,

Melyeken a multnak gyenge világa remeg.

Nem hiszek a szónak; szemeid szép hangja beszélőbb,

Ebben az égő szív tűköre másra mutat.

El ne gyötörj, titkom mélyen van zárva magába.

Vesztő szív örömest zárja, nem oldja baját.

Gyenge virág s máris vesztettél volna leányka?

Vajmi korán van még vesztened, égned elég.

A szerelem ragadó szélvész, ha nem őrözi hűség.

Vesszek-e hűtelenért szélveszek árjaiban?