Ifju pesszimistának

Lemorzsolám felét már életemnek,

Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran.

Szivem a nem birt távolért esengett;

Zajért magányban, álomért viharban.

Hogy önzésnél egyéb nincs a világon,

Hogy élni büntetés, panaszkodám...

S mikor már úgy is késő, most belátom:

Jól élni az egyetlen tudomány!

Az ember nyomorult, a sors kegyetlen...

Olvastam egykor és vallám azóta,

Bor közt vitázva, hangzatos rimekben...

Sokan fujják; unalmas, régi nóta.

A teremtés kontármű, elhibázott;

Az ember bűnre, bajra születik...

Szidják, szapulják ezt a szép világot;

De élniök, hejh, mégis jól esik!

Mert élni szép, mert élni jó, hiába!

A száraz bölcselők bármit fecsegnek;

Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya

Sokáig élni, mint - Schopenhauernek.

Éltét jól élni által ki ne vágynék!

S bár száz közől nem tudja egy alig:

Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még,

Melyben reménye megfogódzhatik.

Tekints körül! A ránczos képü dáma

Elméjét folyvást azon töri, hidd meg,

Bár udvarlóit örökölte - lánya:

Hogyan toldhatná életéveit meg.

S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve,

Sált hord a legforróbb nyár közepén;

S nem dugja ki az orrát sem, remegve,

Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény.

És kik tagadnak mindent vakmerően?...

Kik elpocsékolták az ifjuságot,

Vagy koldusok lélekben, szíverőben

S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok.

Minden csak önlelküknek viszsugára:

Az igazság náluk csak hangulat.

Gyanakszanak, köpködnek a világra,

Mert lelkük tükre torzképet mutat.

Vannak, kiknél dorbézolás az élet;

Baromi módra sárban henteregnek,

És azt szeretnék elhitetni véled,

Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek.

Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye

S az éj sötétje egyformát hazud;

És nem fog hinni soha semmi szépbe’,

A kinek benső szivvilága rut.

Mások nem haragusznak, nem hevülnek;

Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban.

Egyforma elitélteket becsülnek

A Megváltóban és a két latorban.

Az igazságért szenvedőt gunyolják;

Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek.

Saját sivárságukban fel se fogják,

Hogy szenvedés is boldogság lehet.

Ne égy hát híve olcsó tagadásnak!

Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett;

Hadd azt, barátom, hadd azok fajának,

Kik csak magukkal érzenek türelmet.

Hitvány világ, mondják e pesszimisták;

Mert mint maguk, olyannak képzelik.

Mások hibáit gúnyolják, leszidják;

De envétkük’ lomhán dédelgetik.

Távol maradt a gondok réme tőled;

Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját!

Vagy bölcsei e nyavalyás időnek

Álmodni már az ifjakat se hagyják?...

Eszményed’ eddig tán fel nem találtad?...

Tanulj keresni, bízni, küzdeni!

Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?...

Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni!

Szép, szép az élet, ifju kétkedő te!

Penész büzét elűzi rózsaillat.

Szép lány szemétől meg leszel büvölve,

Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag.

Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér;

Ragadd meg, mit a röpke percz kinál,

S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!...

Engem már nem bocsát ki a hinár.

Tanulj meg élni! A jót ne keressed

Rideg könyvekben, elszáradt szivekben.

Használd ki a mosolygó, röpke perczet.

Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.

Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat,

A töprengést a végokok felett

A kárhozottak bélyegzett fajának,

Kik születnek, hogy sírva éljenek.