Ifjúság

Nyugat a kardját fente,

s Keletről indult büszkén, fényesen

Mesekirályfi, Napsugárlevente.

Homlokán csillogott

az őstáltosok minden glóriája,

élet-szeretőn duzzadt meg az izma,

amint szétnézett a zengő világon,

a nagy ujjongását szerte pazarolta.

...Aztán jöttek a felhők,

sorvasztó harc, mit gyűlölet előz,

a hízelkedők orv hátbaszúrása,

– azután jött az ősz.

S földigtaposva századok alatt,

megtörött szemmel, fagyos-mereven,

szennybe gyalázva, bús-emlékezőn,

– Hallga! –

mégis, mégis csak újra szól

az élet-szerelem.

Először halkan,

morajlón, vágyón vonaglik át,

aztán zúg, sivít mind orkánosabban,

végül sikoltja már az új igét:

– Legyen itt megint húsvéti az élet!

Legyen friss a fű, tavaszos az ág!

Királyi ojtás, Napsugárlevente –:

legyen itt – ifjúság!