Igazi őszi ének

Fénytelen hideg nap mered szemünkbe,

Figyelmeztet: néha keresztet vessél! –

Nem tudom, miért, de félek, nagyon félek –

Gyere közelebb, testvér!

Itt heverek a csupasz vén diófa

alatt egy halom hullott levelen –

Elbeszélgetni néha-néha testvér,

nem jó velem?

Jaj, nem lehet most tudni: mihez kezdjünk

és nem lehet ma tudni, hogy mi jó;

mintha közibünk telepedett volna

negyediknek egy új dimenzió.

Különös minden

áttetsző, félős, fázós, fekete,

szomorú, mint a kövesedett fáknak

arcunkba vágott, síró levele –

Talán a Holdba jöttünk valahogy

s az ég most azért nem a régi kék;

néhány lépésre ásító mélységgel

liheg a szakadék!...

Ide nézz, testvér, fekete tárcámból

kiveszek három préselt ibolyát –

– és engedd meg, hogy zokogásba törjek:

már nem bírom tovább.

Vigasztalj, mondjad: buta kisfiú,

most csak imádkozz és keresztet vessél!

Nagyon, de nagyon szomorú vagyok – ...

Csókolj meg, testvér!