IGAZSÁG

Vak vagy-e te szent Igazság?

Néked látni kellene;

Látni, mint hevűl a gazság

Jámborságnak ellene.

“Nem valék vak, hív Igazság,

Láttam mit mivelt a gazság

Lest intézvén s szopván vért,

S adtam néki méltó bért.

Ajkát méreg haboztatta,

És dühödve vívt velem,

S eltiporván megszaggatta

Vérrel ázó kebelem.

S hogy ne látnék vad szüvébe,

Fátyolt vont szemem fölébe;

S nem rettegvén már tanút

Nyílt bűnének tágas út.”

Szépre, rútra hát így gondot

Nem tarthatnak szemeid,

Szent Igazság és e fontot

Mégis hordják kezeid!

“Szépre, rútra nincsen gondom,

S nem magamnak függ így fontom,

Mely kezemben semmi bért

Százak óta már nem mért.

Tartom azt újjam hegyéből

Elmeredve, mint csontváz;

S a Gonosz rablott kincséből

Serpenyőmbe terhet ráz.

A teher sújt bús erőben,

S a lebillent serpenyőben,

- Borzadjon bár föld és ég, -

Néki száll a nyereség.”

Hát befátylozott szemével,

Kinn e pompás kapunál,

S rosszra fordúlt mértékével

Istenséged őrt mért áll?

“Ah, benn ültem hajdanában,

S szózatom zengő hangjában,

Fennálló székem körűl

Megcsendült sok gyáva fül!

S már itt állok elnémítva,

Bús orcámon zápor s szél;

S a Gonosz nem háborítva

Benn veszélyes kénynek él.

Zúg csapása villámának,

S romján más boldogságának,

Melyet rogyni vígan lát,

Alkot márványpalotát.”

Szent Igazság, és honodnak

Hol vagynak határai?

Szenvedsz, s vissza nem ragadnak

Hű szerelmed szárnyai?

“Jámbor, fenn hazám az égben,

Mondhatatlan messzeségben,

A csillagpályák között,

S már valóm felköltözött.

Ám tekintsd e hidegséget

Arcom holt vonásain;

És tapintsd e keménységet

Testem márvány tagjain:

S ím befátylozott szemével

Rosszra fordult mértékével,

S kinn e pompás kapunál -

Lelketlen kép ami áll!”