Ige a multból

Hajfürtömet adám egykor, leány, neked,

Öröknek esküvéd akkor szerelmedet,

S a hajfürt gúnyjelül volt, színében maradt,

Midőn az esküszó rég semmivé apadt.

Mit téssz most már vele, mondd, lányka, mit teszesz?

Levél az, hervadtan mely szélben tévedez.

Vesd el, bár kedveléd a rózsa illatát,

Lehullott szirma, oh, túlélte már magát.

Vagy sok mások között e gyászemlék neked

Hirdetni lesz csupán egyik győzelmedet?

Sírok közt, oh leány, szerelmeskedni félj,

Mely hervadt lomb között játszik, fagyos a szél.

Legjobb, tedd fürtömet a régi könyvbe el,

Melyből szerelmi dalt olvastam néha fel,

Hadd légyen ott az ősz szélűzte levele

Melyről nem tudni már, mely fáról hulla le.

Mit álljon még írás a síron, melyre már

A részvét könnyeket áldozni úgyse jár

S porladjon fürtöm is az édes dal felett,

Melynek visszhangja már kebledben néma lett.

Adtál, lány, akkoron te is virágfüzért

S mondád, minden szirom rejt egy-egy érzeményt.

Im érzeményeink hervadt füzére hát

Az egyetlen való, mi álmomból maradt.

Megtartom s gyógyulok rá nézve, hogyha még

Emberbe egykoron tán hinni kezdenék.

Ne sírj, leány, szemed veres lesz, és miért

Áldoznád bájadat egy megtörő szivért?

Oh, szent a könny, kíméld e szent ajándokot,

Ah, én is ismertem egykor, ma kacagok,

Nem jó már ennyi álkönny közt mutatni bút,

S egy cseppből végre is - ily bánatnak mi jut? -