Így dudolok az uccán:

Zord kémény-rengetegbe,

a városba megyek be.

Ó, sokkal-sokkal inkább

mennék a zöld hegyekbe,

inkább járnék a selymes

fűben, zörgő avarban,

mint sápadt emberek közt

e hörgő zűrzavarban.

Minden sarkon tumultus,

veszekedő zsinat.

Vágyakból szőtt, finom

pókfonalaimat

motorkerékpár tépi

cafattá s beleront

halk, zümmögő zenémbe

a rekedthangu gond.

Egy őszi délutánon,

amikor nem is hinnéd,

egy őszi délutánon

meglásd, megszököm innét,

szűk szobámból nem a

város felé megyek be,

hanem ki, a szabad

és távoli hegyekbe.

Ott is maradok aztán.

Eltévedek a sok

fa sárga sűrüjében,

medvék és farkasok

hevernek lábaimhoz

s így leszek remete,

ki szirmon számolom:

az Isten szeret-e?

Nem bújt el senki jobban,

nem hal meg senki szebben.

Úgy hull rám az örök csend,

úgy száll, keringve lebben,

ahogyan – míg a lombot

lágy szél fuvalma rázza, –

kis ájult gyík fölé

hull a levelek száza.

Szívemből kék virágot

sarjasztok kedvesen:

hadd bukkanjon reá

sétáló kedvesem,

ki két napig pirosra

dörzsölte szép szemét,

mivelhogy béke lettem,

boldog por és szemét.