Így emlékszem

Így emlékszem most-mult szörnyű napokra:

Ha tudtam volna imádkozni akkor,

Így imádkoztam volna:

Uram, kimondhatatlan rettegéssel

Nézem, hogy indul teremtett világod

Szakadni szerteszéjjel -

Hogy indul válni vérré és üszökké,

Amelyből nincsen feltámadás többé.

Szívszorongva számlálom mindenütt

Közel és távol szeretteimet,

Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük

S mivé lesz a kicsiny magyar sziget -

De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:

Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

Így várjam a véget tompán, tunyán -

És szívet vesztve és vesztve fejet?

Segíteni ne tudjak senkinek?

Ne tudjak egy tiszta tekintetet,

Bátor, tudó pillantást vetni fel

Az égre, amely füstben tűnik el

S a földre, amely alattunk inog?

Így találjanak, szégyenteljesen

Kapkodva, az apokaliptikus

Pillanatok?!

Én Istenem, tartsd fel a végzetet,

Takard be irgalmadnak fátyolával

A nőket s a gyermekeket -

Kegyelmezz a bűnös világnak,

Mindennek, ami itt hamis

És nekem is -

Ám ha mégsem lehet:

Velem tedd meg ezt a csodát:

Érjem fel, bárha ágaskodva is

Lélekkel a roppant tragédiát!

Legyen számomra legalább nyitott könyv

A Jelenések Könyve -

A szívembe, mint gyüjtőmedencébe

Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.

Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,

Éles legyen, mint a beretva,

Kiköszörült élén csillanva tükröződjék

A világ bíbor-sötét alkonyatja -

Bármi jön: tudjak vele szembenézni!