ÍGY LETTEM HARMINCÉVES

Az alkóv még homályos. A szekrény fölött

egy Holbein-metszeten egy váll, egy nyak

kevélykedően kiviláglanak.

A kerek asztalon a fölborzolt cilinder,

fehér nyakkendő, meg egy bús kabát -

így mentem tegnap a körúton át

egy büszketestű, telt fekete nővel,

ki csattos cipőt hord és nagy selyemköpenyt

s már százezret csókolt. De engem nem ölelt.

Sűrű homályban áll a nagy diófaágy.

Ó, mily bánatosak e setét reggelek!

és setét este lesz, mikorra felkelek.

És kérdezem majd: mit jelent e nap?

És felelem: így lettem harmincéves...

És hív egy fekete selyemköpeny:

a fekete selyemköpenyű nő, az édes.

Megszoktam már e kósza éccakázást,

az imbolygó sétát a köruton.

Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat,

de vinni: elvisz engemet, tudom.

Lefekhetnék én is rendes időben,

topogjon más az éjji útakon!

A reggeli szél engem is ölelne

és csünghetnék az életkutakon.

De ki tudja a hónaposszobának

halálzenéjét tűrni egyedül?

Mikor a kínos egyedülvalóság

esője dül rám, dül, csak egyre dül.

Ki tudja romlott harminc ifjú évét

meg nem siratni minden éjjelen?

S ki tudja ám elhinni azt magának,

hogy oktalan a síri félelem!

... Aludni kell. Aludni meleg áldás!

De - béke kell hozzá és nyugalom.

- A hónaposszobában kongva kattog

a gondot őrlő taposómalom.