ÍGY MEGY EL A KÖLTŐ

Így megy el a költő: őszi délelőttön,

tizenegy órakor, épp ebéd előtt...

Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is,

itthagyja családját, itthagyja korát is,

itthagyja a padmalyt és itt a tetőt...

Tizenegy órakor, mikor a november

mégegyszer szétszórja fáradt fényeit;

láthatatlan bottal megbékélt kezében,

a sugaras lelkek csöndes jelmezében

kilép az életből s a halálba nyit...

S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva,

gazdátlan, üres lett, mint ez a világ.

És színes tintákba megfürdött tollát is,

s itthagyja a munkát, e szent motollát is -

s árván maradtok ti: Üllői úti fák.

S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most,

szomorú panasszal hiába remeg.

Elhagyott ágyában elárvulva, fázva,

hiába ugrik fel negyvenre a láza -

az örök nagy Gyermek már nem érti meg...

A barna polcokon ott állnak a könyvek:

nagy-gyűrüs kezével többé nem lapoz...

Ittmaradt zenéje, ez a drága manna,

és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna -

ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz.

Így megy el a nagyok legislegnagyobbja,

így megy el a költő egy bús délelőtt...

Igékkel átkozott és sebekkel áldott

sírjára simítsunk sok fehér virágot,

örökfénybe vívő nagy útja előtt...

Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek!

Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!...

Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk!

Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk!

Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!...