Így szólt Michel Angelo:

Színnel, vonallal a nagy Sixtinát

Benépesítém, mély kínok szülője

S a Mediciek sírján a halált

Életre hívtam és a bamba kőbe

Lelket csiholtam s ama kupolát

Emeltem, bizton nézni az időkre.

De mindez láz és dac volt s koronám

Halottas ékszer, mely a néma főre

Úgy hull, miként Atlaszra a világ

S szemem kiégett és orrom betörve.

A nyirkos bolt ölén nem nyit virág

S hiába hulltam sóvárgón a kőre

S hiába hívtam én Vittoriát,

Már nincs, kivel haragvó szám pörölne.

Firenze rab s az ormótlan világ

Csak szunnyadó márványok temetője.