II BÁRÁNY ÉS FARKAS

Minden mező s rét zöld ruhájában vala,

És a nap hevesen inkább, mint melegen sütött,

Midőn Menalkás vídám dudaszóval szeléd

Nyáját, a hűs erdőkhöz közel, egy kellemes

Térségre hajtá; tömlőjét a neki

Kedves bárányának nyakára felköté.

Amint legele szép nyája, ő is ballaga,

Már messze, s nem tudta, hogy elmaradott kedvese,

Kit a pásitnak selymén mély álom nyomott,

Mellyből csak a vad ordacs ijeszté fel szegényt.

Látván halálos gyilkosát, végkegyeleműl

Kikérte, hogy, minekelőtte kis élete rövid

Pályájának végére jutna, pásztora

Sípját fujhatná: s fújta azt keservesen,

Az erdő zenge, s a hangot kettőzteté.

Mi lett? a hív vigyázók, a komondorok,

Hallván, egyszersmind ismervén, a hangokat,

Oda sietének harag ordítások között;

A lator elhagyta az ártatlan bárányt, s szaladt.