II. [MINDÉG EZEK AZ EMELETEK!]

Mindég ezek az emeletek!

Későn fekszem és későn kelek

és mindig előttem a lépcső.

Katonás, szigorú, furcsa jelek

s oly messze még, messze a végső.

Fel is út szabadon és le is út,

mért megyek fel és miért le?

Életem lépcsőin meddig megyek,

míg választ kapok e miértre?

S az idegen, szomorú hónapos szobák!

A falakon Krisztusok, bús Máriák

és pókhálós, céltalan szomoru szegek -

egy sorba ütött be a sors veletek...

Mindég ezek a bús emeletek!