II. QUAM PROPE, TAM PROCUL

Milyen átok ez mi rajtunk,

Bűvös Isten-ostora:

Minden órát elszalajtunk,

Nem mienk a mámora!

Téged, édes, ott közelben

Megölelni, mondd, mi gátol?

Sejtelemnek szárnya lebben:

Amily közel; olyan távol!

Szárnya nő a röpke percnek,

Önmagától menekül,

Önmagától szinte reszket,

Végtelenbe felrepül.

Már kicsinyli, a valóság,

Dús jelenlét amit ápol,

Nem szakítja le a rózsát...

Amily közel, olyan távol!

Szende vagy te, én ügyetlen,

És magától mégse megy,

Újoncok a kivitelben,

Álmodozva mesterek:

Lába kelt tán a gyönyörnek?

Mintha futna önmagátol!

És a kéjek már gyötörnek...

Amily közel, olyan távol!

Mit tehetek én már róla,

Hogy nem élem a jelent!

Hogy az édes pásztoróra

Élvezetlen füstbe ment.

Hogy csak az kell, mi lehetlen,

Mit elrejt az írigy fátyol,

Végtelenbe jár a lelkem...

Amily közel, olyan távol!

Csalogat a szemed éje,

Elmerülni benne kéj,

Sugarat szór mély sötétje,

Dőre-édes szenvedély!

Pírja kéjes szerelemnek

Majd kicsattan, szinte lángol:

Megölelni még se merlek...

Amily közel, olyan távol!

Most negéddel, majd közönnyel

Játszod ki a szívemet,

Majd szabódva, szűzi könnyel

Telnek egyben a szemek.

Majd haragra gyúl az arcod,

Szemed éle engem vádol,

Mégis Ámor vall kudarcot...

Amily közel, olyan távol!

Ki az oka? Te sem, én sem!

S egy hivatlan hang beszél:

Hiuságod s büszkeségem!

És kacagva fú a szél.

Jer, szakasszuk le a rózsát,

Melyre vágyom s te is vágyol,

Élvezzük a pásztorórát,

Jer közel hát, ne oly távol!

Reszkető karom kitárom,

Hogy szivemre vonjalak,

S fenyegetve, szemrehányón

Áll közénk egy zord alak.

Dúlt szemében iszonyú vád,

Szinte éget, úgy világol,

Nyomorúság, szomorúság...

Amily közel, olyan távol!

Jobb nekem már messze tőled,

Túl a kéklő hegyeken!

Fényben úszni látom fődet,

S megpihenek szíveden.

Pásztoróra: szellemélet,

Tér, idő se különöz el,

Beléd halok, benned élek,

Amily közel, olyan távol!