III. Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!

Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!

Én nem hozzád való vagyok.

Az én vergődő bús szivemmel,

Neked nem illik játszanod.

Nehéz, nagy harcz után lemondtam

Én rólad és kerültelek.

Mért mentem hozzád akkor egyszer,

Óh, mért találkozám veled!

Tudtam, meg fogsz jelenni; rólad

Én már ezerszer álmodám,

Te mosolyogtál könnyeim közt,

Te fényes égi látomány.

Epedve vártalak, s hogy íme

Valóság lett a képzelet:

Feljajdulok: nem ezt akartam!

Óh, mért találkozám veled!

Óh, szánj meg engem, óh, ne csábíts!

Ne fájjon emléked nekem.

Te boldog vagy, feledni tudsz csak,

Én meg folyvást emlékezem.

A lemondás is fáj, nagyon fáj,

Emmám; de százszor nehezebb

A hűtlenséget elviselni...

Óh, mért találkozám veled!

Ha tudnék sírni, elzokognám

Mint kis gyerek bubánatom’,

S ha így tudnálak elfeledni,

Sirnék soká, sirnék nagyon;

De könnyeim’ rég mind kisírtam,

S ki mint én téged, úgy szeret,

Az soha, soha sem feledhet!

Óh, mért találkozám veled!

Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!

Hisz’ az enyém te nem leszel.

Selyem-rongyban, nagyúri gőggel

Valami gavallér vesz el.

A küzdelem s a vágy keserve

Majd szétszakítja szívemet

S kerüllek, hogy megmentsem álmom’...

Óh, mért találkozám veled!

És hogyha majd lázas szivemben

Az emlék búja felzokog:

Jelenj meg néha álmaimban,

Fog várni a te dalnokod.

Azt fogom én mindig dalolni,

Mért nem lehettem a tied,

S dalomnak vége lesz a sírig:

Óh, mért találkozám veled!