IKARUS.

Vergődöm a tenger dagályán,

Sirom nem lát remegni gyáván,

Bátran nézek bele...

A mélységtől sem fél, ki, mint én,

Föl a napig repűle szintén,

És nem szédült feje.

Fent, fent valék... alázuhantam!

Elmulhatok: megvan jutalmam;

Jelezve a siker...

Szép: akinek jut a dicső vég,

De azzal is köz a dicsőség,

Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján,

S a vízre bámultunk... okolván

Sokért a végzetet;

A túlpart...! tenger nyomta távol,

Mit nem repűl át, meg se lábol,

Ki földre született.

Repülni...! hah...! teremts magadnak,

Mit természet, sors megtagadtak!

S én, - szárnyat alkoték;

A föld szinét elhagyva lábam;

Győzelmi zaj hangzék utánam...

- Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repültem,

Lázas gyönyörtől részegülten,

Nem félve, látva bajt;

Fent a magasban, mind magasbban,

A föld fiát hogy béavassam

A lég titkába majd.

De, - illetvén, mi illethetlen:

A büszke nap boszús-ijedten

Kél, üldöz és nyilaz...

Szárnyam sivít, izekre tágúl.

S leválik... a tüzes sugártúl

Megolvadt a viasz!

... Vergődöm, - vívok szél- s dagállyal,

De rajtam új kéj futkos által:

Mily fennség...! mily esés...!

Hogy ezt felejtéssel takarja:

Tenger mélysége, ég haragja,

S vesztem: - mind mind kevés!

A hullám a száraz felé tart,

S titkát fű-fával közli a part,

Énekli a madár;

Völgybe s oromra könnyen ér el,

S a szívbe szállván ingerével:

Tenyészt, mint napsugár.

Élet jön a meddő szünetre...

A gondolat meg van születve,

Nagy, munkás és örök;

Leend sok, aki fenn se szédűl,

Nem retteg a menny fellegétűl,

Bár villámlik, dörög.

Betöltve éltem hívatása! -

A víz sirom hadd ássa, ássa...

Kőszirt leszek neki;

Habját, melyet szétzúza bennem,

Ijedt, zajongó rendületben

A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék,

Hogy elrejtsen: - felőlem emlék!

Vész, bíz ha szendereg,

Vagy foly köztük szilaj csatázás,

Örökre zeng itt a kiáltás.

Halandók, merjetek!