Ildikó

A messze kertutakon,

lépcsőkön, terraszokon,

a fűvek tengere közt

s küntebb, a zöld here közt,

sugaras domb oldalán

és fönn a cseresnyefán,

cseresnyefa tetejében,

homokja selyem ölében

vagy hintán, felleg előtt

meg-megpillantom őt

hol erre, hol arra,

minthogyha lepke volna

amilyen egyszerre annyi

virághoz hű tud lenni,

itt is meg ott is ott van,

el is száll, mégis ott van

mert mindig visszajő,

és éppenilyen ő:

mindenfele villog a

hajából a pántlika

vagy hátán a piros x

amit a köténye ir;

ez a csöpp domb, ez a kert

kacajával teli telt

mint zöld lugas, hacsak egy

pöttömke méh beleszáll,

zsongással mind tele már,

hogy még az a búsabb hegy,

hogy még az a némább táj

amit magamban hordok

én sohase boldog,

az is tele

lesz ővele

s ha behúnyom a szemem,

meglátom őt odabenn,

azon a néma hegyen,

a csüggesztő sötétben,

amint gond és gyülölet

sok mérges völgye felett

szálldos pirosan vagy kéken

hol erre, hol arra

minthogyha lepke volna,

mint azok a tarkaszin

lepkék odalenn a réten

ahol a kert tövében

egymásra hajlik a szélben

a zöld here s baltacim.