Illusztrációk mindenféle könyvekhez

Egy római, kilépve Liviusból,

nagy, méltóságos, szónokló alak,

vas ércből látszik és nem lanyha husból

előttem lassú léptekkel halad.

Parancsot oszt; s a vértanúk a guzsból

jajgatnak, mint a téli madarak.

Én térdelek; s szól a pribék: »Ne guzsgolj!«

S int kínom, pálmám és az égi lak.

De jaj! nem merek a kínpadra hágni

kész inkább Divus Augustust imádni

és eskümért már jön a botos augur.

Egy kört csinál: Procul este profani!

S míg morganak unalmas babonái

ó, holt Athén! neved szivembe jajdul.

Egy mozipark, egy pompás mozipark

fenyvek, veranda és az éji fény,

mely elsikamlik a lépcsők kövén;

egy rács, amelyet markol durva mark:

a betörőé; hág a durva sark

nyomát a fehér kőre letevén;

egy rándulás - és feltünik a vén

fej: szántott homlok, vad szem, görcsös ajk...

Egy mozipark, egy pompás mozipark.

Benn a villában a kisasszony alszik

és szerteszéjjel szunnyad annyi rét.

Csodás nyugalmu éjjel. És a halk,

sík vászonégen végig szinte halszik

a tücsök, hogy bezengi a cserét.

Ihol ama híres gróf Listius László

írtam krónikámat, magyarokért gyászló,

ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,

fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.

Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus?

Plutó országában elhallgat az ritmus.

Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus

ragyog örökkétig, égi amethystus.

Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam,

hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.

Hóhér fene marka fenyeget most engem.

Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:

az leszen bírája, akinek adósa. -

Könyörögj érettem lybanoni rózsa!

Egy furcsa vidéken bolygok

és lengetem árva sarlóm

hol minden epedve boldog

a nagy nők hevernek a tarlón.

Ezek a nők nem is élnek,

e madarak sohse szállnak,

e szél csak szele a szélnek,

ez árny csak árnya az árnynak.

Egy furcsa vidéken élek,

amelynek a hold a napja,

amelynek teste a lélek

és lege a semmi habja.

Folyóvize léghabáram,

puha földje álompárna,

amelynek élete álom,

s maga a halál az álma.

Ezen a furcsa vidéken

csöndnek hívják a szerelmet

felhők hevernek az égen

a mezőn nők, nők hevernek,

lelked puha csókkal hintik

testedbe halkan omolnak,

mély, mély ölük neve: mindig,

sötét ajkuk neve: holnap.

Olyan csöndes előkelő utcák,

annyi kedves, nemes villaház:

itt a hintót még paripák húzzák

itt a pénzes nyugalom tanyáz

itt az úri elvonult családok

bubusgatják gyermekeiket

ha a várost tengernek mondjátok

ez egy békés árnyas kis sziget.

Tél van most. A hófehér falombok

ciframintás stukkatur plafon

udvarokban hófehér galambok

ugrálnak a hófehér havon.

Vaskapukon zuzmarával mintáz

a finom fagy - efemér relíf

fenn az égen pelyhes dunnán hintáz

egy fehérbundájú friss, naiv

tizenkétesztendős gyermekangyal

dunna közül néha lekacsint

(szeme huncut, félig húnyt és kancsal)

s a csöppke kis leánynak leint

kit az utcán, kapu előtt, gondos

melegen felöltöztetve lát

zsinoron vezetni egy bozontos

hosszúszőrü nagy fehér kutyát.

Csavargók csavarogva ketten

a fákat nézik a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás,

az én életem sárga hajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot

és minden zsák nyakamra hágott.«

Csavargók csavarogva ketten

hintókat látnak a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás

az én életem lassu hajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot

ki könnyü volt, előmbe vágott.«

Csavargók csavarogva ketten

lányokat lesnek a ligetben.

S búsan az egyik mondja: »Pajtás

az én életem rossz ohajtás.«

S a másik szól: »Hordtam a zsákot

mért is szeretem e világot?«

Nézd! Áll valami óriási bál

egy táncos örvény szíveket cibál.

Illatos felhők nyúlnak szerteszét:

bugyborgó zene, csiklandó beszéd.

A nagy zajtól hunyorgnak fényszemek,

sugarak pántlikái rengenek.

S a nagy fénytől mint ázott angyalok,

vakulnak és fakulnak a dalok.

Tenger a fény itt és a zene szél

s a vidám világ vihar és veszély.