Iluska

Iluskának nevezték a legelsőt.

A pincegádor védelme alatt

rózsásra gyúltan legeslegelőször

ő csókolta meg a homlokomat.

Tágranyílt szemét most is szinte látom,

amint símogat, sugárzón becéz.

Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:

tán sárkánytgyilkoló János vitéz.

Mióta verseim árnyéka lettem

s életem árva ködbe-hullt vadon,

az Élet Vizét őszi éjszakákon

mélabús vággyal mennyit kutatom!

Hideg házak falára sírva dőlök,

bolondos mesék fáradt harcosa:

Emlék-rózsámat nincs hová bedobnom.

Iluska már nem támad fel soha.