Imre herceg

Régi jámbor herceg, ki valál a vad

hullám szennyes hátán szelíd fehér hab,

kiben tükröt lelt a Tenger Csillaga,

nézz mennyekből, megcsúfolt rokonságodra,

mert ma is, levágva orrunk és fülünk,

koldulunk és árván kárveszékelünk,

mint ama gyászhírű balga magyarok

s bosszuszóval átkozzuk vesszős Nyugatot,

holott István atyád, első szent király

nem átkot, nem bosszut rendelt és kivánt,

hanem bölcs alázat hűvös fürdejét,

mosni a kudarcbatört magyar láz fejét.

Azért lettél köztünk példa és rege,

Imre, szent alázat édes gyermeke.

Neved is, neved már, Henrik, Enricus,

alázat bélyege volt, óh Emericus!

Német nevet hordtál és hordtál görög

keresztet a bő bús magyar üng fölött,

s nem röpködött üngöd, lefogta nehéz

láncával a Kereszt, mint bölcs szemérmü kéz.

Szárnycsukva a rabló ős madár Turul

ember-alázatot s illemet tanult,

hogy, mint atyád hagyta, az Egyház elé

hullván, amely Krisztusban minden emberé.

Ispánokat egyként és vitézeket

megbecsülnél minden jóembereket,

mivel minden ember Istennek fia

s csak az alázatosság nyugodt glória.

Igy oktatott István, és hogy országod

ereje, ha így téssz, lészen istápod,

de ha konok gőggel ülsz nyakára, csak

veszedelmet szignáland királyságodnak.

S megfogant a bölcs mag s mondják szent atyád

látta éjjel cellád fal-résein át

hogy (két gyertya mellett, fejedelmi sarj)

imádtad a Keresztet, térdeplő magyar!

Emese parázna, gőgös madarát

megtagadtad a test tirannus sarát.

Görög császár lánya, szüz menyasszonyod,

oldaladnál térdepelt, zsoltárt olvasott.

Mint fiatal orcád tejjel-vérrel folyt,

lelked is tej és vér Kánaánja volt.

Szelidséged harcnál győzedelmesebb,

jég szemérmed világi tüznél tüzesebb.

S mint a régi pásztor Páfusz szigeten,

akibe szerelmes volt a Szerelem,

úgy haltál, Adonis! s duhaj Kan fehér

fogairól csepegett a szüzpiros vér.