Imre herceg

Fehérvártt királyi palotában

Hadvezérek országos vitában.

A gyülés-teremnek

Szomszédja kápolna.

Szűz szent Imre herceg

Ott imáit mondja.

Szent történetkönyv előtte nyitva;

Földi ügy, zaj őt nem háborítja.

“Tegyetek, mi tetszik,

Akármit csináltok,

Végezést nem én, majd

Az Isten hoz rátok.”

Ellenség közeleg a határhoz,

Országtanács háborút határoz.

“Herceg a buzgóság

Tán elég is mára:

Veszélyben a haza,

Vezérelj csatára!”

Igy a nyers vitézek kardcsörtetve,

Szűz szent Imre herceg térdepelve:

“Mit féljek veszélytől?

Földi ország, vesszen!

Én hazám, országom

Odafönn a mennyben!”

Szent István király betegszik, vénül,

Mert nagy a bú, mely nemes szivén ül;

“Még kihal, megérem,

A nagy Árpád vére...

Vérén vett hazámnak

Bizonyos vesztére.”

Vezérek, nép egy hűséget érez

A nagy Árpád fölszentelt véréhez:

Egész Magyarország

Jövendője kétes:

Szűz szent Imre herceg

Mégsem feleséges.

Hű követek járnak messze földön,

Napkeletre, háromszáz mérföldön,

Megtalálják végre

A legszebb virágot,

Amilyet a föld még

Vajmi ritkán látott.

S elviszik, remélve jót előre.

Tesznek most a végső próbakőre,

Szűz szent Imre herceg!

Most vigyázz magadra,

Hogy méltó lehess a

Nem múló javakra.

Imre herceg keze összetéve,

Elmerülve szentek szent könyvébe...

Előtte kitárul

Az örökkön élet,

Ekkor jő elébe

A legszebb kisértet.

Éj szemével, napsugár hajával,

Földi szépség pokolhatalmával,

Mondja, hogy “szeretlek!

És szerelmem örök!”

Rá szent Imre herceg:

“Távozz tőlem, ördög!”

Szép királylány, ugy, amiként jöve

Vissza is megy háromszáz mérföldre.

S az ármányos lélek

Nagyot kacag ottan:

“Ily nagy szégyenemben

Még sohase voltam!”

Száll a kétség szent István szivébe,

Könyüs szemmel föltekint az égre;

“Föláldozva ime

Árpád vére, népem...

Nemzetem Istene

Megbocsátsz-e nékem?”