In Horatium

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!

ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha

nem hallott verseket ma, múzsák

papja, erős fiatal füleknek .

Nézz fel az égre: barna cigány ködök -

nézz szét a vízen: fürge fehér habok

örök cseréjükért hálásak

halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

A láng is hullám. Szüntelenül lobog

főnix-világunk. Igy nem is él soha,

mi soha meg nem halt. Halálnak

köszönöd életedet, fü és vad!

Minden e földön, minden a föld fölött

folytonfolyású, mint csobogó patak

s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,

így akarák Thanatos s Aiolos.

Ekként a dal is légyen örökkön új,

a régi eszme váltson ezer köpenyt,

s a régi forma új eszmének

öltönyeként kerekedjen újra.

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértéken zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

Minden a földön, minden a föld fölött

folytonfolyású, mint hegyi záporár,

hullámtörés, lavina, láva

s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd

el restségednek ónsulyu köntösét,

elégeld már meg a megelégedést,

légy könnyű, mint a hab s a felhő,

mint a madár, a halál, a szél az.

Görnyedt szerénység, kishitü pórerény

ne nyomja lelked járomunott nyakát:

törékeny bár, tengerre termett,

hagyj kikötőt s aranyos középszert

s szabad szolgájuk, állj akarattal a

rejtett erőkhöz, melyek a változás

százszínű, soha el nem kapcsolt

kúsza kerek koszorúját fonják.