Intérieur

Kiugró erkély, pici fülke,

Legbelső műterem-sarok.

A mennyezeten öröklámpa,

S mindenfelé terjengve, szállva:

Szent végtelenség-illatok.

Imazsámoly, könyvek... Prohászka...

Magafestette oltárkép előtt

A művésznő, magába szállva.

Így hányszor, hányszor látom Őt!

Két kezébe temetve arca

A Megfoghatatlan előtt.

A keskeny erkély-ablakok

Színes, meleg fényt szűrnek át.

Holt avaron közelgő vándor

Lépése lesz láttukra bátor,

Amint rója az őszi éjszakát.

A színes ablakok üvegjén

Örök-szépen és szomorún,

Tündöklő nagy processióban

Lángol az Evangélium.

Minden ecsetvonása textus,

Vagy vers-initiale tán, -

A képzelet kibontja szárnyát

S megindul lassan a nyomán.

De egyszerre csak elakad,

S ámulva visszatántorul:

Színek közt fehér sebajak

Tátong szigorún, józanul.

A Szentírásnak tépett testén,

Az álmok szín-szövetén át,

Bepillant kegyetlen szemével

Hidegen, szürkén a világ.

Mi ez? S a művésznő felel:

Egy véres, vörös tavaszon

Munkám magam szaggattam el.

Mint Ábrahám a kést fiára,

A gyilkos eszközt úgy emeltem

Az álmaimnak ablakára.

Sebet téptem magányom testén,

Hogy félelmetes, árva estén

Kipillanthassak a világba,

Szeretteimre lesve váró

Vérszomjas vörös katonákra.

E hely, áhítat s ihlet helye:

Volt egyszer, volt már őrtorony.

Puha kézzel be nem hegesztem

Azt a sebet: emlékeztessen!

Döbbentő jelnek ott hagyom.