INTÉRIEUR

Olykor az élet szép csodákat sejtet,

S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak,

Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat

Langy víz alá, vagy simit drága selymet.

Karszékemet tárt ablakomhoz húzom,

S az egyszerű utcát csodálva nézem,

A satnya fák ragyognak künn merészen,

S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon...

Meghitt akkor minden vén, unt dolog,

S miket árván szoktam bámulni este,

Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe

A félszeg és szegényes bútorok.

S mint finom ujjú szobrász élveteg

Gyúr illatos viaszból furcsa aktot,

A lelkem lomhán és bizarrul alkot

Filigrán és buja reményeket.

Fülem egy messzi nő halk szavát hallja,

S tenyerem, míg a szék karját becézi,

Az ő remegő kézfogását érzi,

S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.

Az ábránd egyre fantasztikusabb,

S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre...

S fejem álmos mosollyal dől előre,

S számból kihull a hűlt szivarcsutak...