Introibo

Oh dohos frisseség! Pincék és templomok

frissesége! A ház télen át szundikázott

magában, s most ahogy kitárom ajtaját,

első vendég aki megelőz, besuhan,

akit magam előtt bocsátok mint arany-

ruhás királyt (vagy mint templomba lép a pap

dús pluviáléban) a fénypalástú nap.

Belép a pap, belép, s mögötte zendül a

kórus, bizsereg a sarjadás, lüktet a

kakukszó, s olyan ez, mint amikor tavasszal

nyíl a pinceajtó s mozdulnak a borok.

Ez lesz, ez lesz az én templomom, s úgy szököm

ide mint jámbor ős népség futott a barbár

harcok elől a szent helyekre hajdan, így

mentvén bús kincseit és összeköpdösött

szentségeit a szent, hűvös falak között

s úgy teszem el magam, mint a tetszhalott fakir

ki századokat is átszunnyad és kibír.

Királyok lettek így fakirrá Indiában

kriptába szállva bölcsen, ha ellenségeik

száma sokasodott, tudva, hogy minden új

ellenség keltén új ága nő koronájuknak.

Ez lesz az én kriptám, pincém és templomom.

Introibo... Körül mindent elönt a Vadság

fojtva mint árvizek után a gaz... Tekints

vermembe, nap! Borom él és forr. Itt rakom

sorba hordóim, és gyógyul áhítatom.

Künn zengnek sarjadó, kakukszavas misék,

benn üdít eleven, kriptai frisseség.