ÍRÓASZTAL

Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy

ölén himbálta szél a koronádat?

Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy,

ha ismertelek volna!... Törzsed, ágad

szétfürészelve, szívig mart a pác,

itattak véled firniszt, lakkot, enyvet,

kapocs, szeg ment rajtad keresztbe száz

s kiapasztotta véred, drága nedved.

És megvasaltak, úgy, mint a rabot,

ki föl a napba többé sose nézhet,

a léted megszűnt, ám új alakod,

mint apró Rész, szolgálja az Egészet!

Büszke vagy erre? Ó, nem, nem hiszem!

Ki szabad szélnek hetyke szárnya voltál,

mely világokon keresztül izen -

fiókjaidban most egy sereg holt áll:

a verseim... halott vitézeim,

mártírjai elvesztett harcaimnak;

e szép tavasz búsító éjjein

fiókjaid engem tetemre hívnak!

Elszállt lélek, te: íróasztalom,

ha dolgozom, lapodra könyökölve,

az új, a zengő, igazi dalon,

úgy érzem, hogy valami meg van ölve...

Egy szélroham ront agyvelőmön át

s élő ágaid helyett azt cibálja:

a fát keresi, a tölgyet... a Fát...

Végigrohant a földön... s nem találja...