IRMA GYULÁHOZ.

Tiltsa bár az ész szava,

Tiltsa végzetem,

Érted lángol, érted él

Minden érzetem.

Lassanként megölnek a

Hosszas bánatok,

S mint a hévütött virág

Földre hervadok.

Állj meg, majd ha nem leszek,

Csendes alkonyon,

Melybe gyötrelem temet,

Néma síromon,

S halld, midőn a domb alól

Felsohajt neved,

Mint az ősznek bús szele

Tar mezők felett.

És ha kétled, hogy talán

Túl siron is él,

Lángol, s olthatatlan e

Földi szenvedély,

Szólj és hívj! - Tanújelűl

Lelkem megjelen

Hold tünő csillámaként

Puszta éjjelen.