Ismeretlen ember

Íme, szembe jössz velem, én barátom

és testvéri, mély köszönéssel illetsz.

Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.

Régi napok közt

átcikázva, felkutatom sok éber

emlék zegzugát, de szemed sehonnan

sem tekint felém. Aranyos derűvel

mégis elém állsz

most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs

fák alatt és mély köszönéssel illetsz.

Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon

átcsap az izmok

játszva rezgő, domború duzzadása,

mellkasod nyugodtütemű, hatalmas

hullámzása friss levegőt zihál be

tiszta tüdődre,

szíved lüktet, zengve dobol s piros vért

kerget át ezer szövevények útján

víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltú

homlokodon szent

értelemnek fénye lobog. Miközben

rámtekint szemed, ragyogó bizonyság

gyúl ki benne isteni lényegedről.

Oly gyönyörű vagy,

aminő nincs több a világon: Isten

és Anyag tökéletes égi násza!

ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó

csillagos Ember!

S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,

mégis ujjongván köszönök, barátom

s elkiáltom: mennyire megkívántam,

bárha vezér, vagy

hős király volnék, seregek királya,

hogy pergő dobok zaja üdvözölne

általam, s dicső lobogó hajolna

porba előtted...