Isten [1]

Kinek porszem, mi nékünk egy világ,

S egy rebbenés határa az időnek:

Ki, a mi ember-agyban míriád,

Nem olvasod, mert semmiség előtted:

Ki búborék gyanánt elfújhatod,

Mit összehordtak népek, századok:

Minden füszálban érezlek; de elmém

Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Kit megtagad a léha kétkedő,

Te adtál, ismeretlen ismerős Te,

Te földi szóval nem nevezhető,

Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.

Magát tagadja meg, ki megtagad,

Mint a napot, a fényt, a szint a vak.

A por fiához más nem illik itten,

Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

Ki oda tűzted a közös napot

Sugárzó lényed egy parányaképen;

Ki hangodat majd zúgva hallatod,

Majd édes összhang bájos zengzetében;

Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,

De, hogy meghaljunk, még sem engeded;

Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:

Megértni vágyó elmém összeroskad.

A tudomány, az ember-bölcseség

Hadd fejtegesse millió csodáid’...

Nyugodtan nézed újabb Bábelét,

A melyen át egedbe nézni áhit.

Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.

Időnek vége hogy mikor lehet:

Érzése elfog a parányiságnak,

És leborulva, térdemen imádlak.