ISTEN AKARATJA.

Elhervad a virág, kidől a büszke cser,

Mélység lesz a tető a tenger fenekén;

Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,

Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. -

Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,

Meghal az átkozott, meghal a siratott;

Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul...

És mindez, oh uram! a te akaratod!

A te akaratod! s midőn a fájdalom

Tőrével a sziven nagy, mély sebet vere:

Kemény szó támad a békétlen ajkakon

S ég-földet vád alá fog a kín embere!

Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,

Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,

Hanem e gondolat. az úr tetszése ez...

Kemény, hideg kőszirt - és nem mehet tovább.

Járván a temetőn tanútlan éjjeken,

Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,

S felháborult elmém ugyan hányom-vetem

Az élet és halál örök kérdésein!

Mért is végződtek oly kevéssel évei?

Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész...

Születtünk, meghalunk! ezt könnyü érteni,

Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

Ha feljajdul a húr, midőn ketté szakad,

S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:

Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?

Hisz egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt!

Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret...

S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?

Míg a hivatlan köny szeméből megered

S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl?

Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét

S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!

Szavam nem sérti az alvó világ fülét,

A sír süket; mégis van engem aki hall!

Te szám szerint tudod fejünk hajszálait

S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod!...

Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt...!?

- Uram, nem érthetem a te akaratod! -

Mégis, bár útaid titkát feszegetem,

És ajkaim pártos szavaktól zajganak:

Ne gerjedj oh Uram! haragra ellenem;

Mely bennem így zajong, az a por... a salak!

És minden hasztalan! e földet megfutám,

Keresve enyhülést fájdalmam közepett;

S oda jutok vissza sok kerengés után:

Nem gyógyithat meg más, mint ki megsebhetett.

S míg minden tél után kizöldül a kopár:

Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!

Elmúlik tőlem is e keserű pohár,

Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.

Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!

Segits, hogy elbirjam viselni, ami ért!

S bár mit hoz a világ s élet története:

Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? -

Virágok és füvek harmatban ferdenek,

Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -

Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:

Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!

Hogy a sír hűs gyepén nyugatva homlokom,

Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:

Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott...!

Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!