Isten fogai közt

Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint

mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.

És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben

bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás

emelkedéshez, szemben a havassal - fehér sziklák voltak, magányos

fehér sziklák, egészen kívül a városon - olyan szomorú - - semmit

sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és

lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek

alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna - nehéz és darabos,

töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,

- minden hideg és kopár - minden oly ásványi, minden élettelen

- a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,

mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,

nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe

a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,

hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó

föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt - mert szinte már rám

estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!

És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér

felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.

Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes

föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam

én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp

meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény

sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!

A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, - akik közt örökké

vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú

Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az

Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te

is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a

fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak

fogakból házakat faragunk magunknak.