ISTEN HOZZÁD.

Bércről visszanéz a vándor,

Vígan int kies hazája,

Ott mosolyg a róna táj:

De a messze távozónak

Szíve vérzik, szíve fáj;

Zeng felé a búcsuszó:

«Isten hozzád, bújdosó!»

Bérc alatt áll völgyek árnyán,

Csak felhőket lát honából,

Elmerűlt a róna táj:

Ámde búja nem maradt el,

Szíve gyászol, szíve fáj;

Zeng felé a távol szó:

«Isten hozzád, bújdosó!»

Bérc és völgy is elmaradtak,

Felhőt sem lát már honából,

Ábrándkép a róna táj:

Búja mint az ég kíséri,

Szíve vérzik, szíve fáj;

Mély keservvel zeng szava:

«Isten hozzád, szép haza!» -

Múlnak évek, fürte ősz már,

Elfeledte rég hazája:

Ám a kedves róna táj

Sírig képben él előtte,

Szíve gyászol, szíve fáj,

S a halónak vég szava:

«Isten hozzád, szép haza!»