Isten kardja...

Mint Artus, a ködös kelták királya,

Szerelmet és csatát vesztvén, szegény,

Kiment az árva, siket, síri tájra,

Hol hervad a virág meg a remény

S kardját, melyet az ég adott kezébe,

Tündöklő és villámló ékszerét

Bedobta a mély óceán vizébe

S meztelenül révedt az éjbe szét:

Én is, szerelmek s harcok alkonyatján,

Fonnyadt lovag, a végtelenbe vágtam

Acélomat s a síri, vak homályban

Szikrázni kezd szűz északfényben égve

S míg ajkam némult s arcom egyre halvány,

Ő zeng s ragyog időtlen messzeségbe.