Isten keze, ember keze

Hadd dicsérje más a város tarkaságát,

A kalmár világot, mely száz izgatást ád,

A káprázatot, mit öndicsőségére,

Mint egy új istenség, emberkéz elére:

Nékem nem világom, én szorult kebellel

Messze, messze vágyom tömkelegéből el

A vadonba. - Ott van Istennek világa,

Áhitattal lépek a szentelt határba,

Ott még nem dult ember, ottan mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég.

A nap mostan ébred, - mint ifjú oroszlán

Aranyos serénnyel erdős hegynek ormán,

S míg a kis pacsirta ittasan gyönyörtől,

Mint merész imádság égbe száll a földről,

S dalja a magasban fellegek közé vesz -

A szép virradatnak hirdetője ő lesz.

És dalára a sok kis madárka felkel,

Fészke párkányára lép ki játszi kedvvel,

S dalgazdag kebellel most gondolja épen

A megújult földnek milyen új dalt zengjen.

Fent a légben délnek vándorlói jőnek,

Kovályogva nyékén elhagyott fészköknek;

Hogy vagytok, hogy vagytok, súg a szél elébök,

Rá a csattogány mond bűbájos regéket.

Most meg ők kérdik már, mily világ foly itten -

És a cserfa rezdül: vártunk hólepelben.

Eközt felmelegszik, tarka gyíkok jőnek

Sütköződni ordas púpján a csertőnek;

Kelnek már egyenkint, pirosan mint lányok,

Könnyel és mosollyal a kicsiny virágok.

A nap sejti a könny s a mosoly kit illet,

Első súgarával megcsókolja őket;

S amint a szorgos méh jő s mézet sovárgva,

A viráglánykákat körüldongicsálja,

Már mosolygó arccal, játszi kedvteléssel,

Jobbra-balra ingva, hívják s űzik őt el.

Foszlik a mezőn is már az a hűs fátyol

Mely csillámló röpke, mint álmunk hajnalkor,

Már csak az erdőben űl az éj homálya,

Még egyszer ragyogni kezd agg koronája,

Mintha a vénségnek kedve kerekednék,

Bár lelkében a bú honosulttá lett rég.

S míg dús oszlopzatja szentegyház gyanánt áll

A lomb színes ablak bolygó napsugárnál,

Orgonája a szél, mely dallamba olvad,

Száz hanggal mit nem tudsz, honnan és hová hat.

Méltóságos csenddel jár az őz eközben

Olykor megrettenve az erdő fenéken,

A zsolnának hogyha kopogása hangzik,

Vagy sudar fák ormán a mókus cikázik;

S hol mormogva habzik a hegyi patakcsa,

Ércfényű acsáknak múlató tanyája,

Ott pihen meg végre biztosan, nyugodtan,

S mint király körülnéz a széles vadonban.

Óh dicső világ! te Isten szent világa,

Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!

Itt még nem dult ember, itten mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég. -

Majd ha általlépi ember szent határod,

Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;

Mintha látnám amint egyenkint letépi

Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.

Harmatos virágid szénának kaszálja,

A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,

Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,

Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.

Többé a pataknak árji sem henyélnek,

Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.

A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,

Sok ezer teremtmény nyomorúságának. -

Délceg őz sem jár már többé a vidéken,

Jármos marha húz csak búsan az ekében;

Elrettenve elmegy a dalos madárka,

A bérc nem felel, csak emberek jajára.

Elhervad, kipusztul Isten szent világa,

Jő helyébe ember dőre alkotása.

S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,

Emberkéz alkotja számunkra a poklot. -

Hah, de mit látok? mi romrakás előttem?

Hajdan vár, uralgó az egész vidéken,

Most gyopárral himzett domb alá rejtőze,

Mintha szégyenelné, sajnálná, hogy éle.

Ámde képzetemben állnak még a termek,

Bennök víg barátok dombérozva ülnek,

Most készült el a vár - szolganép alkotta,

Sok közűle éltét a munkában hagyta.

Hej, de még ki gondol erre a vig torban,

A várur nevére habzó serleg koccan,

S rableány ajakról zeng a pajkos ének,

Mulattasson hogyha érte megfizetnek;

Fesse be a könnyek utját és mosolygjon,

Majd keserghet otthon a kedves halotton. -

Óh csábitó arcú, rettentő világ te,

Ragyogó tivornya síroknak felette,

Hol vagy - hol vagy innen? - Büszke palotádnak

Fűlepett sírhantján százados fák állnak.

Tán belé unál a gyáva színlelésbe,

Festéked lement, a ronda váz kitűne,

Míg megszánt az Isten és lepelt dobott rád,

Eltakarva bünöd s szégyened világát,

És helyébe Isten szent hatalma lépett,

Mely gondos szülőként kísér minden léptet.

S míg az ember dőrén és elbizakodva,

Sebhelyeket vág ha alkotni akarna,

A kegyes istenkéz újra magához hí,

És a sebhelyeket lassan behegeszti.