Isten kezében

Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg - úgy e versből e prológ.

Egy középkormélyi theológ - gondolhatta, gondolom - (nem

skolasztikus talán, - ki üvegből fújja várát színtelenre - hanem

kinek üveget fest lelke szennye - kinek minden régi szó egy régi

kép, - testi misztikus talány, - mert az eszme hűs, átlátszó,

tiszta, színtelen üveg - s csak a test a misztikus, vak, s szennye

szín és bűne szép) - egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg

- bájos régi doktorom - gondolhatta, gondolom - úgy mint én

diákkoromban - pécsi kis templomban, - volt török mecsetben, pillér

rejtekén, - zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, -

ideges gyerek, szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár

gyertyája füstöl, - láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára:

- látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal...

lábaszára... - elcsavart barokk lábaszára, sűrűn arannyal eresztett,

- mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket - meztelen. -

»Elhiszem, mert esztelen.« -

Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, - hogy az Úr

saját alakját adta volt az ősagyagnak, - istenképet az embernek, bár

az Isten testtelen. - Testtelen és képtelen - testtelen, mert végtelen

- végtelen és kezdtelen - - elhiszem, mert esztelen - (gondolhatta,

gondolom) - esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -

Igy: »Az Úr kezében élünk«... ez egy óriási Kéz - szószerint,

- testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld

bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön...

ilyet tán már álmodál... - vagy szép nőt kínál a nagy Kéz: ízes étket

drága tál) - szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók,

szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy

óriási Kéz) - itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert

mindenütt van az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje

végtelen - (képzelem, mert képtelen) - mindenütt épen tenyérrel emel

e nagy égi Kéz. -

Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal

árkos. - Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere

mállik - szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy

sárga táj, - nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig - és e sárga

tájon minden-minden rajta - egy-egy tornyos város, mint egy cifra

torta - hegy... kazal... víz... nagy hajó - messze sínen éjhált

waggon... szaladó masina-táltos - itt úgy mint Amerikában... rajta

fellegkarcoló - rajta jár, ki merre megy - mindenütt van: ezer-egy

- minden alatt, mindenütt e sárga Kéz - térdem alatt pécsi kis

templomban - (gondolám diákkoromban) - kóruson, földszinten, rajta

térdel minden néki hódoló - szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe,

- hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe - s talpa alatt a

pillérnek rajza terped e tenyérnek - messze málló jósvonások nagy

memento »M«-je vásog - minden alatt e nagy »M« láttalan és

sejttelen - mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy

teljes végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva

Isten minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert

csupán a határt látod s ez határ nélkül való. - E tenyérnek bőre

színén mozog hát a féregember - nem mint egy kató-bogár, mely

ujjról-ujjra sétál: - még a szomszéd pórusig sem álmodhatik

sejteni...

Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!

- Vagy leejt, ha meghalok? - (Szédültem diákkoromban - pécsi

kis templomban - szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) -

Ó, nem ejt, hová is ejtene le, - ahol őrt nem állna tárt tenyere?

- Hanem minket, akik itt, - kívül húsa végtelenjén, - végtelenje

színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, - egyenkint e roppant - kéz

a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant - és szorít, szorít,

szorít - úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: - előbb szemét

elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, - aztán húsát szétporlítá -

aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli csontjait...