Isten lámpásai

Az újságban volt: Varga Mancika

Lámpát tisztított. Mostohája mondta,

Hogy olyan fényes legyen, mint a nap

S oly tiszta az üvegje, mint a kristály.

És Mancika remegve fogta kézbe

A síma hengert, mert a mostoha

Kegyetlen volt, akárcsak a mesében.

És így esett, hogy reszkető kezéből

Az üveg kiesett s ezer darab lett.

És ekkor Varga Mancika halálos

Ijedelemmel és szomorúsággal

Maga elé meredve nézte, nézte

A szörnyű kárt, a rettentő csapást

És elsötétült tört lámpása láttán

Egész világa körülötte és ő

Szép csöndesen s nagy gyorsan leemelte

A polcról azt a homályos palackot,

Melyben zsírszóda volt s kiitta sebten.

Az újságban volt: a Rókusba vitték,

Hol már eszméletét nem nyerte vissza

S reggelre egy jobb létre szenderült...

...És akkor szállni kezdett hófehér,

Fénylő szárnyakkal a felhők fölött,

Nagy messze, mélyen elmerült alatta

A nyomorúság és a mostoha,

A külvárosi szürke bérkaszárnya

A tüdővész s éhség áristomával,

Hová a nap még délben sem tekint be.

S egyszerre csak nagy, tiszta fények égtek,

Amerre szállott, ragyogó magasság

Fogadta, eddig nem hallott zenével.

A jó Isten maga vezette kézen

És szólt: Ezek az én lámpásaim,

Ezeket nem kell tisztogatni. Mindig

Itt fényeskednek felhő, gyász fölött.

Válassz közülök egyet, Varga Manci!

És Varga Manci választott egyet

S mikor a fényes lámpást kézbevette,

Az elkezdett káprázatos dicsően

Tündökleni és melegíteni,

Mint csak a jóság és a szeretet,

A részvét és az irgalom a szívben.