ISTENEK

Istenek embert hogyha gyülölnek,

Csordulatig töltik poharát;

Pénz, paripák, lángszemü hölgyek,

Minden övé, amit szeme lát.

Istenek embert jaj, ha szeretnek!

Zsugori marokkal messze lökik el;

Jár számkivetetten, eretnek,

Szivében a gondok réme kikel.

Éli világát a pompa szülötte,

Inni, ölelni ó, mi gyönyör!

S ím poharát a halál kiütötte,

Nászágya mellett síri gödör!

Mást veti-hányja az életi sajka,

Messze világol a túlnani cél;

Gyáva panaszra nem nyilik ajka,

Hite, reménye a síron is él.

Heveri egyik az élveteg almot,

Lihegve lohog a kéjek után,

És nyomorú, szomorú diadalmot

Ül a bűn a szellem urán.

Másik a küzdés, emberi pálya,

Lobogó, ragyogó harcok ölén

Rohan a vészbe, ha híja hazája,

S meghal örömmel szentelt örökén.

Fájdalom is édes a jónak, igaznak,

Szenvednie szinte gyönyör;

Megkeserűli borát hercegi gazdag,

Dúst a szegénynek álma gyötör.

Sírsz, ha szeretnek, sírsz, ha gyülölnek,

Legnemesebbek sorsa se jobb;

Bal kezük átok, egyre csak ölnek,

Alkot örökkön mennyi jobb.

Gúny a halandók élete álma,

Istenek ajkán tréfadolog;

Porszem az ember az égi világba,

Labda a föld is, játszva forog.

Ők az erősek, ősi hatalmon;

Boldogok, ifjak, jók, szabadok;

Szigoru, gyönyörü isteni arcon

Büszke örömnek napja ragyog.

Sebesen, iszonyún harsog a szél,

Szellemek órjás kara szól:

Ti vagytok a végzet s ti vagytok a cél,

Kik előtt minden a porba hajol!

Ama bősz, ama nagy, ama zordon erő,

A dicső, de kemény hatalom,

Az életi forrás, a létviselő,

Ti vagytok azok, nem tagadom!

Mi betölti a titkos egészet,

Napja az isteni szerelem,

Mi legyőzi az észt, a merészet,

Mihez a rímet ah, minek is keresem!