Istenek özvegye

Mint aki egy zordon,

fantasztikus regényt él:

betegen szunnyadtál

s száz év mulva ébredtél...

Óh szomjas borzadás,

érthetetlen hatalmak!

Amíg te aludtál,

isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,

amit az Idő terem?

Más a nyelv, a szív,

más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem

- tömegek és masinák.

Párok helyett falkák vannak,

nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia

büszke, remeg, kiváncsi,

mert ki másnak adatott

százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel

századot századhoz mérve,

az Emberpálya ivét

több nyomig elkisérve,

évek ákombákját

mohón betűzve, lesve

s egy magnyi cél vagy értelem

csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg,

mégis kissé gőgösen

hordva a Mult titkát

az új nép közt idegen...

(Óh két kard, egy akol!

védett, szabad életek!

Ezervirágu kert!

ezerhangu koncertek!...)

Mint aki egy zordon

fantasztikus regényt él:

iszonyút zuhantál,

s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz

az új idők gaza közt,

lépni is alig tudsz

a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, új földre

messze kertből jött kertész,

a veszélyes sürűbe

szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,

elfojtva, lihegve küzd

maga se tudva tövét,

s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed

burjánban is a nemes

csirát, elfajzást, csökevényt,

s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,

s gazdagabban újra kiszökken,

önnön pór trágyáján

megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni

egy kis szabad helyen, távol:

boldog, ki egy csöpp virágot

kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot

vetni már e rengetegbe,

mint megromlott mezőt

javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején

új, szeplőtlen flóra teremjen. -

Az Űr főniksze e föld

- s tán így tesz a kertész, ha Isten.