Istenem, ki járt itt?

Jövök szivemmel a havas hegyekből.

A görbe hold zöld-sárga sugara

befényli halk, magányos házamat.

S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,

de a meszelt fal ünnepi fehér,

de a küszöb nedves-tisztára súrolt

és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.

Fakó arcképek tört szemén mosoly.

A tűz dalolva és kacagva pattog

a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,

ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat

s nini, öreg párnám is duzzadó

és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék

elhintett szirmok közt derengenek,

halványan, mint a félszeg, kedves álmok,

amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,

befényli halk, magányos lelkemet.

És én tünődve ülök ágyamon:

Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?