István főherceghez

Láttalak... hallottam ajkaidról

Az oly édes magyar hangokat...

Te fönn a szédítő magasságban,

S én ott álltam lábaid alatt...

De ha pora volnék is lábadnak,

Felemelem szavaimat hozzád,...

Hisz az isten is épen azért nagy,

Mert koldusnak is kihallgatást ád!

Láttalak... de ki nem látott téged?!

Látott, hallott az egész haza;

S azóta nem nap világít nekünk,

Hanem a te híred sugara.

S ha a magyar égen összeolvadt

Két századnak minden éjszakája,

Hála néked! mert te megjelentél,

Két századnak legelső hajnalja.

Nézd ez örömben rivalgó népet,

E nemes nép szeret tégedet;

S hol van a földön szebb koszorúja

A hírnek, mint a közszeretet?

Ahol nagy neved ragyog, az ég is

A közszeretetnek Pantheonja,

Mely oda ülteti a dicsőet

S a hitványakat leparancsolja.

S tudod-é, honnan jő hozzád e nép

Nagy örömét elrivalgani?

(Mert szeretetét a nemes lélek

Hangosan szokta kimondani.)

E nép a sír széléről jő hozzád,

Hol temetkezésén volt már a sor,

De téged látván, eljött és mondá:

Reméljünk még egyszer és utószor!

S ha most végignézesz e hazában,

S nézed a szegényt, gazdagokat:

Ez utósó reménységet látod

A szegénynek rongyai alatt.

Oh!... e legédesebb reményünknél

Nincsen egyéb birtokunk... ne vedd el!...

Vagy ki gazdagodnék meg a koldus

Legutósó falat kenyerével?!