(ISTVÁN NÁDORNAK)

Itt születél: a föld örömében reszket alattad,

Mint anya, mely kebelén érzi repesni fiát.

És itt őrzi szived legdrágább sírjait a föld:

Nem vagy-e mindenkép: gyászra, örömre, miénk?!

Mit várunk tőled, kérdezd meg atyádat a sírban,

Mint bízunk benned, halld ez örömriadást.

Itt születél, fia vagy minden csep vérrel e honnak,

Minden csep vérünk, így rokonulva tiéd.

El ne feledd, a jogtalanok sorsára tekintvén,

Hogy ten véreidet nyomja az ősi iga.

Jobban mint mi birók nappallá tenni ez estét,

Bírd te világossá tenni a szellemi éjt.

Hogy nem egyenlő hang üdvözl országos utadban,

Vádat azért, fenség, honfiaidra ne tégy.

Szólnának, de kezök, nyelvök van régi bilincsben:

Oldd meg s tapsaikat hallani fogja az ég.