ISTVÁN ÖCSÉMHEZ

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?

Gondoltok-e ugy néha-néha rám?

Mondjátok-e, ha estebéd után

Beszélgetéstek meghitt és vidám,

Mondjátok-e az est óráinál:

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

És máskülönben hogy van dolgotok?

Tudom, sokat kell fáradoznotok.

Örök törődés naptok, éjetek,

Csakhogy szükecskén megélhessetek.

Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik

Az emberekben: jégre nem viszik.

Mert ő becsűletes lelkű, igaz;

Azt gondolá, hogy minden ember az.

És e hitének áldozatja lett,

Elveszte mindent, amit keresett.

Szorgalmas élte verítékinek

Gyümölcseit most más emészti meg.

Mért nem szeret ugy engem istenem?

Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.

Agg napjait a fáradástul én

Mily édes-örömest fölmenteném.

Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet

Most egyedűl ez keseríti meg.

Tégy érte, amit tenni bír erőd;

Légy jó fiú és gyámolítsad őt.

Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az isten megsegít.

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;

De megmutatná a nagy veszteség:

Ha elszólítná tőlünk őt az ég...

E néhány sorral érd be most, öcsém.

Én a vidámság hangját keresém,

És akaratlan ilyen fekete

Lett gondolatjaimnak menete;

S ha még tovább fonnám e fonalat,

Szivem repedne a nagy kín alatt.

Más levelem majd több lesz és vidám.

Isten megáldjon, édes Pistikám!