ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.

Az alkóv mögött szendereg

csücsörgő szájjal, rongy pólyában

s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben

tócsa a rideg köveken.

Egy kislány, gondolkodva mélyen,

ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,

kiket vágy éltet s gyűlölet.

Bundás kutyával, megkopottan,

Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne

s itt benn ugrálni sem lehet.

A mama lelkére kötötte

ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,

hogy majdnem elalszik bele.

Erőt is érez, hogy a földig

egy várost lerontson vele.

...Ám dagadt szemét nyitja s menten

fölsír a csöpp fiúgyerek.

A lányka végigméri; csendben

megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre

mereven néz és hallgatag.

Fakó haján, mint halott lepke,

lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja

a tejes üveg cucliját.

A fiú köhög fuldokolva

s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;

a cucli csöpög, mint a csap;

a lány elveszi és a gyermek

nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,

mert már csak tátog és feszül

s mire az szopva megnyugodna,

kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,

vagy sírjon véghetetlenül;

haragja rázza. A tej följön

kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,

oly vörös; fején az erek,

mint pondrók, másznak vonagolva;

lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.

Inyével a homályba kap.

Csak mikor istenek születtek,

szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -

ha adja, miért veszi el?

A leány hideg, mint a gyilkos.

Az udvaron vak énekel.

Így játszik egy félóra hosszat,

némán és mosolytalanul.

Mikor egy szomszéd nő kopogtat,

megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:

„Tán most kap szegényke fogat!”

Aztán az alkóvba ül s vékony

tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta

így van ez - ölébe veszi

fiát, az őt marokra fogja

s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;

csak az öl erős melegét

kéri s mint roskadt öregember,

reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,

(kendőjét ekkor veti le).

A kisleánynak perg a nyelve:

„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”

Már frissen, vidoran nyafog.

A mama fáradtan, esetten

érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,

évszakok sírnak és egek.

Álmában sír az anya s ébred

azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.

Az anya ágyából kikel -

úgy látja, mosolyog a gyermek,

és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,

készít egy kis tízórait

s indul. A kisleány is felkel

s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,

kín löki - játsszék odakint.

Ismét fölsír a gyermek s minden

előlről kezdődik megint.