Itt fekszenek csodásan ők

Itt fekszenek csodásan ők,

hol annyi búza, bor van,

a véreim, az őseim

a fényes nyári porban.

Állok az ágyuk peremén

és csöndesen borongok,

hogy mit izennek énnekem

a Kosztolányi-csontok?

Ők a gyökér a mélybe lenn,

a messze nyugalomba,

de én az ág, s még mozgok itt,

mint szélben a fa lombja.

Kövér, bozontos hantjukon

lakodalmas enyészet,

holtukba halhatatlanok,

derűsek és egészek.

Nem emlékek, nem elfolyó,

halotti-tompa árnyak,

félig-nyitott szemmel ma is

föltámadásra várnak.

Az életet dicséri mind,

s a sírjuk tőle áldott,

babért gondol a szépapám,

a szépanyám virágot.

Itt fekszenek csodásan ők,

hol annyi búza, bor van,

a véreim, az őseim

a fényes, nyári porban.