Itt feledtek

Jaj, milyen szánandó lehetek így,

sírásra görbült szájjal,

magamra húzva az est köpenyegét,

lelógó karokkal a rózsafa mellett.

Dehát egyedül vagyok,

felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,

senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,

nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.

Először csöndesen nyöszörgök,

aztán hangosabban sírok,

aztán az egyedüllét iszonyú félelmében

felszökök és rekedten kiabálok:

– Emberek, halló, emberek!

Idegyertek, itt állok a kertben,

ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,

pirosszívű, vonagló életű,

azonfelül költő, aki szépeket akar írni

s felétek tárja karjait.

Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,

kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,

adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,

kináljatok borral és szerelemmel,

csókoljatok meg, szeressetek!!

Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok

a földön, él még valaki.

Jó emberek, ne hagyjatok elesni

gyöngén, reszkető ínnal,

átokkal piros, fiatal ajkamon –

Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,

senki sem felel.

Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai

folynak csiklandozva fülembe

s kétségbeesésemet végighengereli

a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.

Lakodalom van valahol az ezredik házban,

a nagy ucca végén. Oda mentek,

mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.