IV. UTAZÁS

Ah, már megyek! Száguld a gőzmén,

Hogy nyög, jajong belé a sín,

De itt belűl ujjong a lélek,

Tovaszállt az életi kín.

Repülni tudnék! oly csapongó,

Szilaj gyönyör kiáltanom:

Beh édes élni így rohanva!

Beh könnyü szívvel utazom!

Szegény vagyok. Egy átlyukasztott,

Megtépett zászló mindenem,

Mióta írigy ember és sors

Kifosztogattak hűtelen.

Remény, hit, ábránd cserbehagytak,

Utánok fölzokog dalom;

De mindenért vigasztalódva

Ma könnyü szívvel utazom.

Van még, amit kaján irígyem

Nem szórt a nagy világba szét:

Pár hímporos, tört lepkeszárnyat

S az ideál koldúsmezét;

A büszke álmok rongyiból már

Ki sem látszik a többi lom;

Ihol nehány száraz virág is!...

Beh könnyü szerrel utazom!

Hurrá! Rohanni kéj előre,

Amíg az ár el nem takar.

Van-e, ki megsirassa, dőre,

Ha fölkap pelyhet a vihar?

Robogva, zúgva, füsti szárnyon:

Repűlünk vígan és vakon...

Beh édes élni így rohanva!

Beh könnyü szívvel utazom!

Dübörg a föld, zihál a gőzló,

S oly víg a lelkem, oly szabad!...

De téged semmi sem feledtet,

Fülembe váltig cseng szavad;

A rózsalég ringatja képed,

S én csak azért imádkozom:

Sohase tudd meg, ne is álmodd,

Mily könnyü szívvel utazom!