IX. [HALÁL, TE FESLŐ BIMBÓ...]

Halál, te feslő bimbó,

egyszer nékem is nyiltál!

Zenélő szirmaidról

felém repült a szél.

Még este vérben lángolt

szivem: e könnyü hintó

és reggel némasággal

és vérrel öntözél.

Kibontád vérpalástod

s arcomra permetezted

az élet drága nedvét,

halál, te rossz kölyök!

Vigadva felszaladtál

a felhőteátromba

s a fanfaroddal fujtad,

hogy én is már jövök...

Anyám: régholt urasszony,

boldog volt tán egy percre

s puha kezével ottfönn

már ágyat is vetett.

De jött egy még puhább kéz:

Mea messziről intett...

Élet, te fanyar rózsa,

itt maradtam veled.