IX. KOLOSTORBA!

Te hervadsz. Halványul a szépség,

Sápad a fény is arcodon,

A kor zsákmányul ejti véred,

S elhagylak én is, angyalom!

Az elmulás pipogya törvény,

De róla ember nem tehet,

S nincs Isten, aki visszahíja

Az eltűnt, tiszta élveket.

Szerettelek; de vége annak!

Széttört a fényes Ideál;

A régi szenvedélyek üszke

Előbb-utóbb hamura vál.

Meguntalak. Hiába csábítsz

Kinálva újabb élveket,

Nem áhitom már játszi lényed;

E szem már messze révedez.

Nem szomjazom bűvös szavadra,

Nem halok egy mosolyodért,

Szélnek bocsátlak, mint a lombot,

Melyet hideg zúzmara ért.

Ah, oda van már régi bájod,

Hiába kendőzöd magad!

Több lángvérű, hóbortos ifjú

A te hálódba nem ragad.

A lányok gúnyosan nevetnek,

Maholnap minden elkerül;

S én is, a régi rab; dalomban

A szánalom gúnnyal vegyül.

Mentsd meg a régi, ah, de tünde,

Ragyogó bájak romjait!

S ha már a testet meg nem óhatd,

Mentsd meg a lélek hamvait!

Menj kolostorba! Erre kérlek,

Bús, hervatag Oféliám!

Hisz a virág, tudod, mivé lesz

Eső és napsugár hiján!

Ne menj a napra sem! Veszélyes

Beteg virágnak még az is:

Kikölti vétkes szenvedélyit

Még hulladozva, porban is.

Ne sírj, galambom! Hisz ha egykor

Jó volt szivemmel játszanod:

A játékszert minek töréd szét?

Több játékszert nem adhatok.

Borulj a földre és zokogd el

Szelíd, engesztelő imád,

Tépd össze lenge szíved fátylát!

S feledve lesz minden hibád.

Az Isten megbocsát s a gúnydal

Nekem is elhal ajkamon,

Napfényes álmaim hatalma

Ugyis dicsőbb tájakra von.

Menj kolostorba! Int az óra.

Többé sohase lássalak!

Tovább ne kívánj élni! Ó, tűnj

A semmiségbe, fényalak!